Sokáig nem írtam most ide, de valahogy nem is éreztem hiányát. Mindig voltak bennem kóbor ötletek, gondolatok, hogy „húúú ez érdekes lenne, ezzel kellene foglalkozni, azzal is kellene foglalkozni” etc, de a megvalósítás szintjére egyik sem jutott el.
Volt egy érdekes dolog. Amikor kipakoltam ide a Dal az idegességről c. cumót, egy srác megkeresett, hogy a hotdogon, vagy valami ilyesmi fórumon klubot szervez, ahol a pánikosdival, szorongással küzdő/abban szenvedő emberek megoszthatják a tapasztalataikat. Először tetszett az ötlet, de aztán visszautasítottam, hogy csatlakozzak hozzájuk. Valahogy úgy érzem, hogy azzal, hogy ilyen klubnak a tagjává válok, megpecsételem magam, és elfogadom azt, hogy beteg vagyok. Nos, ennek, amit most le akarok írni, ez az apropója. A megpecsételés és a hit. Egy ideje, azt hiszem, kezdem elveszíteni a hitemet a gyógyulásban. Ez hiba, méghozzá nagyon nagy hiba. Nem tudom ti ott hogy vagytok vele, de néha úgy érzem, hogy a „betegséggel” való küzdelem felőröl. Elveszi az energiáimat, és ezzel együtt elszívja a hitemet és kezdem megkötni a különbékét, hogy oké, ilyen vagyok, ez is hozzám tartozik. Pedig nem, nem, és nem, nagyon nem. Ezek szerzett dolgok, ezek kifejlődtek, mert a körülmények ránk kényszerítették őket, és beleépültek a szervezetünkbe, mint a kajákkal bevitt méreganyagok. Alaptézis, hogy amikor épp rosszul vagy, nagyon kell küzdeni hogy ne hatalmasodjon el rajtad az érzés, mert beránt, és akkor nincs kiszállás, akkor jön a félelem és rettegés las vegasban rész. Nem szabad elfogadni a „betegséget”. Nem is betegség talán, hanem állapot. Kezelhető, feldolgozható állapot. A félelmeket meg lehet fogni, megvizsgálni, eloszlatni.
A pánikállapotok kialakulása már érdekesebb. Azon szerencsések közé tartozom, akik nem esnek össze az utcán, meg ilyenek, csak tönkrevágja a közérzetem és megviselt arccal csinálom a dolgaimat. A pánikállapotot még az elején ki kell lőni, meg kell fogni, meg kell állítani, bármilyen nehéz legyen is. Sosem szabad elfogadni a betegség tényét, mert az, aki erős, intelligens és önmagához is őszinte, meggyógyul. Ide azt akartam írni, hogy „hitem szerint meggyógyul” de aztán rájöttem, hogy ez már nem hit, ez tény. Csak sosem szabad feladni. Dolgozni kell rajta, nem szabad engedni, meg kell osztani a terhet, segítséget kell kérni, és a félelmek paff, eltűnnek. A helyzetek nem lesznek félelmetesek, a biokémiai reakciók elhalványulnak, mert mindig egyre kevesebb és kevesebb lesz, kevésbé intenzív, akár erős stressz hatására is. Így kell működnie. Lesznek hullámvölgyek, de az út felfelé tart. Majdnem elvesztettem a hitemet, és úgy látszik a hitért is harcolni kell, mert ez a sötétség, amit előcsalogatunk, (vagy bizonyos helyzetek előcsalogatják) azt próbálja bedarálni elsőnek.
Tartsatok ki, a gyógyulás biztos, ne féljetek, mert nem éri meg.
Sok szeretettel
én
U.i: csak mint mottót: „Here are my nerves. They cause me pain and fear,and a lot of suffering. I feel i lose my faith and it just gets worse, and there’s no hope. So here are my nerves. Well, fuck them.”
